Felhő és víz. Maradni vagy meglépni?

A minap egy reggel nem ellenállhatatlan, nem is visszautasíthatatlan, ám az akaratomnál makacsabb elhívást éreztem. Pusztán csak nem szólt több amellet, hogy megtagadjam a parancsot, mint amellett, hogy beálljak mögé. Így aztán amikor ennek engedve - Urambocsá' - elkezdtem játszani az ősrégi Call of Duty nevű, II. világháborús játékkal, és az Eder folyót tóvá (Edersee) felduzzasztó, hatalmas betongát belsejében az Örök Vadászmezőkre (ill. a Mennyországba vagy a Pokolba) küldtem több tucat szerencsétlen német sorkatonát, majd a gát alatt kiértem a szabadba: a víz folyásirányába fordulva megálltam. A környező csúcsok fölötti bolyhos és tétova felhőket alulról púderezte be a lemenő nap, s arra gondoltam, hogy bizony, bizony, mondom nektek: nem lenne meglepő, ha a háborúban ilyenkor elbőgné magát valaki. Nem a gemütliche fölhőkre vetett fények esztétikáját látva, hanem azért, mert ezen fények és távlatok szerint azon a helyen túl, ahol most éppen állok, azon túl, azon kívül van másutt is.

Haza akarok menni! El akarok inne tűnni!

Mi is ez itt? Mit is keresek én itt? Mi közöm van nekem ehhez?! Ott a zöld fű, amire hanyatt feküdhetnék, majd rajta keresztül folyóba csoszoghatnék. Felszakadt, mocskos zubbonyom lassan a bőrömig átitatódna a hullámokkal s a halak által felkavart iszapbuborékokkal - vérfürdő helyett hűvös, tiszta víz -,  és visszafogott, hangtalan tempózással  lecsorognék kilométereken át egy elhagyatott, bozót-rejtekes partszakaszig az éj takarója alatt. Meglépnék, lelépnék. Túlélni mindent. De nagyon mindent.

(És arra is gondolhatnék, hogy... egyszerűbb, gyorsabb, kényelmesebb lenne mindez például egy kenuval. És akkor még a blogra is meg lehetne írni...)

A véres ütközetek jelentős része a természetben zajlik. (Vagy ez már a múlt?) A tömegből látszólag ki nem emelkedő közkatonára az összecsapások közepette vagy egy váratlan (de nagyon is várt) tűzszünet idején rátörhet az a pillanat, ami Andrej herceget is meglepte a Háború és békében:

Kinyitotta szemét: azt remélte, meglátja, hogyan végződött a franciák meg a tüzérek tusája: szerette volna tudni, leszúrták-e a rőthajú tüzért, elfoglalták-e az ágyúkat, vagy sikerült-e megmenteni őket. De nem látott semmit. Nincs már felette semmi, csak az ég, a magas ég: nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csendesen. „Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen, egészen másképp, mint ahogy én futottam - gondolta Andrej herceg -, egészen másképp, mint ahogy mi futottunk, kiabáltunk a rekedésig; egészen másképp, mint ahogy dühös és ijedt arccal az a francia meg az a tüzér rángatta egymás kezéből a tisztítóvesszőt - egészen másképp úsznak a felhők ezen a végtelen, magas égen. Hogy’ nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismertem! Igen! Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála Istennek!...

          (L. Ny. Tolsztoj: Háború és béke. I. könyv, 16. fej.)

A múlt heti hőség idején állítólag azt mondta valaki a téjvébe', hogy nagyon meleg van, kint nagyon sok a szúnyog, úgyhogy maradjon mindenki otthon.

Így megy ez.

Sz'A'