A csónaknak nevezett kenu szerintünk minimum hajó.

2011. január 24., hétfő

A blog belsőségeiről

.
.
.

Mindennek rendelt vagy rendetlen ideje van. Hónapok óta alakul lagymatagon ez a bejegyzés, de most már kibuggyantjuk: mit, hogyan, miért.


Akárcsak a túrák közönsége, a blog és a honlap olvasói is életkorban, világnézetileg természetesen nagyon heterogének. (Jó, jó, evidens, de ebből induljunk ki!) Lassan két éve (2009. február 28.), hogy elindult ez az oldal, és őszintén szólva az azóta elmúlt/eltelt időszak nem volt elég arra, hogy  a befogadók meghatározhatatlan sokféleségének megtanultunk volna "megfelelni": titeket informálni  vs. okoskodni,  hozzátok vicces lenni vs. jópofizni, veletek személyesnek lenni vs. bizalmaskodni és a többi.


Anélkül persze, hogy ez a  mindenkinek megfelelés nyomatékos kényszer lenne, mégis egyszerre szükséges és  egyszerre hasznos is! Hasznos, mert önmérsékletre int. Nem kezdünk el itt "szélsőségesen" egyénieskedni,  extrovertáltságra hajlamos énjeinket nyilvánosan kibontani, mégis talán kialakult egyfajta kalandoros nyelvezet. Igaz, hogy a blog létrejötte csak részben köszönhető annak, hogy a Google keresője újabb találati felületként jelezhesse a Kalandor Vízitúrát, de részben bizony annak köszönhető. Túl ezen a célelvűségen azért szándékunk szerint is létrejött ezzel egy, a honlapot kiegészítő kapcsolattartási(?) és tematikus szint.

Aztán tavaly tavasszal a képbe került a Fácse, az Arckönyv, az FB, vagyis a Facebook, méginkább személyre szabhatóvá téve az amúgy nem személyes (mert virtuális) kapcsolódási pontjainkat. Nem mi (én) találtuk ki, ezért talán igaz: nem lehetetlen, hogy éppen ez, a Fészbúk sokrétű kontaktlehetősége fogja egyszer, talán nem is olyan nagyon soká értelmetlenné tenni e blog működését. Ráadásul a bejegyzéseket itt körülményesebb kommentelni - nem is szokta szinte senki -, mint a kék-fehér, lájkolós szférában. És... hát igen... egy klasszikus blog még mindig inkább szöveges felület, amiért (anélkül hogy itten magunkat fényeznénk!) viszont talán jobban meg kell "dolgozni". Egy FB-bejegyzésben elég lehet egy-két szó, meg egy bemásolt link. Sokan amúgy is nagyon hamar megunják a mostanihoz hasonló terjedelmes szövegelést.

Nagyon ugyan nem érdekes, de egy kicsit igen: a szolgáltató (Blogger) belső statisztikája szerint a három, dobogós helyet elért bejegyzés
I.) a vízi KRESZ-ről,
II.) az aranymosásról (amihez amúgy hihetetlenül nem értünk...),
III.) és a "hogyan készült" sorozat első része az indián kenukról.
És ezt az adatot csakis azért említjük meg, mert itt bukott ki belőlünk, hogy a blogról elgondolkodjunk: éppen az aranymosásról szóló bejegyzésünket olvasták el majdnem a legtöbben, ami aztán igazán egy "kényszeres",  az evezéshez, túrázáshoz csak félig-meddig és mondvacsináltan kapcsolható téma? Hogy a rákba' lehetséges ez?

A bejegyzéseket jórészt ugyan csak egyikünk készíti (köszönet még Ispinek!), a többes szám első személy mégis indokolt - és pl. ez is önmérsékletre inti a bloggert, mármint nem a szolgáltatót, hanem a bejegyzés készítőjét. Igaz, nem szoktuk (szoktam) utólag kikérni az összes túravezető véleményét az egyes bejegyzésekről, mégis... valahogy egyszerűen elképzelem (elképzeljük...), hogy itt és itt helyeslően bólogatna-e a Flottaparancsnok és a legénység. Ha talán igen, akkor lehet a "bejegyzés közzététele" gombra kattintani. És van még azért egy-két törzsolvasó, akik visszajeleznek akár csak egy nyomorult elgépelés vagy helyesírási hiba esetén is, vagy azért, mert szerintük túl hosszú vagy túl rövid és felszínes lett a poszt - és nyilván ezt figyelembe is vesszük. De még így is mennyi hiba benne marad - amiért természetesen nem őket kell marék vízzel hajigálni.


Nem tudjuk, ki a megmondhatója, hányszor szállt el szöveg, kép, hivatkozás (nem hiányozható forrásmegjelölés) a bejegyzések során, amikor nem működött az automatikus mentés. Mert igenis igaz: néha  tényleg rohadékszemét a gép, és lázad, és sztrájkol, felteszi a lábát az asztalra, rágyújt, vagy éppen angolosan távozik a munkaterületről, és ettől aztán fél óra nyomogatás után felőrlődnek az idegek - az idegeink... az idegeim...

Többször előfordult, hogy egy pangós időszakban egészen véletlenül (vagy annak látszódva) került elénk egy vastagon kibányászható téma. Tulajdonképpen ilyen az aranymosás, ami azonban olyan hatalmas és hosszan részletezhető, hogy csak felszínesen merészkedtünk bele, de ilyen volt annak a kanadai házaspárnak a története is, akik közvetlenül az esküvőjük után ültek kenuba az ország vizein csavarogni, és ilyen "véletlenül" ismertük meg a szintén kanadai, akár ikonikus figurának is nevezhető Bill Masont is.
(És egyáltalán: ha kenuzás, akkor egyértelműen Kanada felé kell tekinteni, ott ezzel kapcsolatban minden - nem majdnem minden: minden - megvan.)

Nem tudjuk, volt-e olyan, aki a blogon keresztül talált meg minket annyira, hogy aztán el is jött velünk túrázni. Olyan volt, aki jelezte, talán eljön az éjszakai kirándulásra (nem jött el), és olyan is, aki tanácsot kért, hol fényképeztük azokat a fagyöngyöket, ő ugyanis gyűjtene... - reméljük nem ipari mennyiségben. Volt olyan, aki a winnetous regényrészlet után kifejtette, ő is mennyire (nagyon) szereti az indiános regényeket, és volt, aki - megintcsak - az aranymosásról érdeklődött. Nem tudjuk, kik olvasnak minket, a statisztika csak számokat mutat.

 A blognak ritkán (pontosabban egyáltalán nem) van hosszútávú koncepciója.

De éppen emiatt a fél-spontaneitás miatt lehet ezt élvezettel eszkábálni; úgy épül, mint a madarak fészke: amit találunk, azt kegyetlenül fel- és bedolgozzuk.

És végül egy iszonyatos, förtelmes és obskúrus titok: Ispi talán őrzi még azt a PrintScreent, vagyis a képernyőről készített pillanatnyi képet, amikor olyat tettünk itt (borulásnyi időre) közzé, ami "nem való".
De ezt soha senki nem fogja meglátni.
Ennyi. Ennyi... Ennyi!!!
(Ispi, megvan még? Lécci, küdd má' át nekem!)






Sz'A'







2011. január 14., péntek

CST

Szívesen adunk helyet olyan közleménynek, ami ugyan nem tartozik (szigorúan) a blog tematikájához, de hozzánk igen.
  ________________________________________________________



Szoboravató Gyöngyössolymoson

A CSEH TAMÁS KÖR rendezvénye:

2011. január 22-én (szombaton) 14 órától Cseh Tamás születésnapján a gyöngyössolymosi Pincés Malomban, a CSEH TAMÁS KÖR megalakulásának színhelyén, egy teljes alakos Cseh Tamás-domborművet avatunk. Minden adományozót, barátot, érdeklődőt szeretettel várunk!

Tervezett program:
14:00 Vendégfogadás a Malomban:
„Mambo magnón szólt a dal…”
14:30 Mülhauser Martina énekel és gitározik
15:00 Megnyitó: Liktor Ferenc
utána Varga B. Tamás énekel és gitározik
„Lobogó gyertyákban úszó szobák…” gyertyagyújtás
15:30 A szobor avatása, leleplezi: Kátai Zoltán
Égerházi László alkotó beszél a mű szimbolikájáról
16:00 Kátai Zoltán ének, lant, koboz

Ezt követően a pincében közös zenélés, éneklés, baráti beszélgetés, borozás, vetítés (különlegesség is lesz!) ameddig kedv adatik. A Sütőházban kemencés kenyérlángos, kolbászos pogácsa, forralt bor.

Fontos! Kérésünk, hogy részvételi szándékát 2011. január 19-ig legyen szíves jelezni a csakdalok [kukac]gmail.com e-mail címen vagy a 20/9125025-ös telefonszámon!
A műsor előre nem látható események miatt változhat !


2010. január 5., Gyöngyössolymos, Liktor Ferenc (szervező)








2011. január 10., hétfő

A túlélésről

Vasárnap este túravezetőileg csoportosultunk a Szódában, és az első világháborús csatamezőkön hagyott fegyverektől az emlékezésen és naplóíráson keresztül - nem is olyan nagy ugrásokkal - eljutottunk a túlélésig.

Ki fog?

Ki fogja túlélni a dolgokat, ha akár emberi, akár természeti  okokból hosszútávon végletes környezetváltozás történik körülöttünk? Mi tart életben minket? Mi tartja meg a szudáni, szomáliai, kongói anarchikus-félanarchikus rendszer(telenség)ben élőket a mindennapokban, és miben kapaszkodunk mi, "fehérek", európaiak, "civilizáltak"? Kicsoda lesz életképes közülünk? Mivel vagyunk biztosítva? Biztosítva vagyunk-e? És ki van kiszolgáltatva társadalma szokásainak, kényelmének, vagy éppen a közüzemi szolgáltatásoknak, életvitelünk materiális és mentális beidegződéseinek?

Depressziós lehet-e egy most felcseperedő, "átlag" hutu harcos gyerek a ruandai határon, akinek az anyját megcsonkították, apjának fejét karóra tűzték, vagy egy, a munkahelyi menzáján a kajáját finnyogva félretoló, az eső elől kocsiba menekülő, GPS-szel tájékozódó, az ELMŰ  egyórás szolgáltatáskihagyásakor szuttyogó  városi juppi? Mi a létfenntartásunkhoz feltétlenül szükséges minimum most, és mi lenne egy világméretű kataklizma esetén? Mit tennénk - mit tennék én és mit tennének mások?

Látszólag a példák teátrálisan túlzóak, demagógok, és a téma talán lerágottnak is tűnhet, de a leglényegesebb kérdésekhez, és jobb esetben a legfontosabb válaszokhoz vezetnek el. Nem túlzás, hogy minden vízitúrán, akár vizen, akár a sátorban, akár a tűz körül, különböző környezeti körülmények között eszembe jutnak ezek - és kinek-kinek másként akár meg is válaszolódnak.

Legkevésbé persze blog- és fészbúkkomment szintjén, leginkább azonban személyesen, túrázás közben lehet jókat rágódni ezeken. Miközben gyűlik a köröm alatt a piszok, már csak megszáradt, előreszeletelt kenyér van a nejlonzacskóban, nincs térerő, szemerkél az eső, és - Uramfia! - bezárt a vegyes is!


*                        *                        *




A túlélésről... Ez a kép számomra az elmúlt évek egyik legfontosabb fotója; leromlott házfaltól, vértől és cafatokra robbantott embertől, valamint minden technikai manírtól mentes háborús jelentés. Kibatiban, a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik legkeletibb városában készítette Yasuyoshi Chiba japán fotós 2008. november 2-án. Éppen ebben az időben még összefoglaló jellegű (azóta megszüntetett) blogot is vezettem a hutu-tuszi helyzetről - akkor találtam ezt a képet. A témáról (és amúgy egész Afrikáról) az egyik legjobb magyar nyelvű oldalon a fotó készülte előtt egy nappal írt bejegyzés itt olvasható.
A neten persze alaposan utána lehet nézni annak is, mi köze van ennek a képnek a feltétel nélkül agyonhajbókolt ún. ejrópaisághoz, Belgiumhoz.




Sz'A'



2011. január 5., szerda

Wideó

A hét elején a hátunk közepére kívánva a városi dekadenciát nyakunkba szedtük a bátorságunk, inunkba szállt a mehetnék, és lehuppantunk a Berettyóhoz felejtve szemlélődni. Csak erre emlékszem:

 






Sz'A'