A blog belsőségeiről

.

.

.

Mindennek rendelt vagy rendetlen ideje van. Hónapok óta alakul lagymatagon ez a bejegyzés, de most már kibuggyantjuk: mit, hogyan, miért.

Akárcsak a túrák közönsége, a blog és a honlap olvasói is életkorban, világnézetileg természetesen nagyon heterogének. (Jó, jó, evidens, de ebből induljunk ki!) Lassan két éve (2009. február 28.), hogy elindult ez az oldal, és őszintén szólva az azóta elmúlt/eltelt időszak nem volt elég arra, hogy  a befogadók meghatározhatatlan sokféleségének megtanultunk volna "megfelelni": titeket informálni  vs. okoskodni,  hozzátok vicces lenni vs. jópofizni, veletek személyesnek lenni vs. bizalmaskodni és a többi.

Anélkül persze, hogy ez a  mindenkinek megfelelés nyomatékos kényszer lenne, mégis egyszerre szükséges és  egyszerre hasznos is! Hasznos, mert önmérsékletre int. Nem kezdünk el itt "szélsőségesen" egyénieskedni,  extrovertáltságra hajlamos énjeinket nyilvánosan kibontani, mégis talán kialakult egyfajta kalandoros nyelvezet. Igaz, hogy a blog létrejötte csak részben köszönhető annak, hogy a Google keresője újabb találati felületként jelezhesse a Kalandor Vízitúrát, de részben bizony annak köszönhető. Túl ezen a célelvűségen azért szándékunk szerint is létrejött ezzel egy, a honlapot kiegészítő kapcsolattartási(?) és tematikus szint.

Aztán tavaly tavasszal a képbe került a Fácse, az Arckönyv, az FB, vagyis a Facebook, méginkább személyre szabhatóvá téve az amúgy nem személyes (mert virtuális) kapcsolódási pontjainkat. Nem mi (én) találtuk ki, ezért talán igaz: nem lehetetlen, hogy éppen ez, a Fészbúk sokrétű kontaktlehetősége fogja egyszer, talán nem is olyan nagyon soká értelmetlenné tenni e blog működését. Ráadásul a bejegyzéseket itt körülményesebb kommentelni - nem is szokta szinte senki -, mint a kék-fehér, lájkolós szférában. És... hát igen... egy klasszikus blog még mindig inkább szöveges felület, amiért (anélkül hogy itten magunkat fényeznénk!) viszont talán jobban meg kell "dolgozni". Egy FB-bejegyzésben elég lehet egy-két szó, meg egy bemásolt link. Sokan amúgy is nagyon hamar megunják a mostanihoz hasonló terjedelmes szövegelést.

Nagyon ugyan nem érdekes, de egy kicsit igen: a szolgáltató (Blogger) belső statisztikája szerint a három, dobogós helyet elért bejegyzés

I.) a vízi KRESZ-ről,

II.) az aranymosásról (amihez amúgy hihetetlenül nem értünk...),

III.) és a "hogyan készült" sorozat első része az indián kenukról.

És ezt az adatot csakis azért említjük meg, mert itt bukott ki belőlünk, hogy a blogról elgondolkodjunk: éppen az aranymosásról szóló bejegyzésünket olvasták el majdnem a legtöbben, ami aztán igazán egy "kényszeres",  az evezéshez, túrázáshoz csak félig-meddig és mondvacsináltan kapcsolható téma? Hogy a rákba' lehetséges ez?

A bejegyzéseket jórészt ugyan csak egyikünk készíti (köszönet még Ispinek!), a többes szám első személy mégis indokolt - és pl. ez is önmérsékletre inti a bloggert, mármint nem a szolgáltatót, hanem a bejegyzés készítőjét. Igaz, nem szoktuk (szoktam) utólag kikérni az összes túravezető véleményét az egyes bejegyzésekről, mégis... valahogy egyszerűen elképzelem (elképzeljük...), hogy itt és itt helyeslően bólogatna-e a Flottaparancsnok és a legénység. Ha talán igen, akkor lehet a "bejegyzés közzététele" gombra kattintani. És van még azért egy-két törzsolvasó, akik visszajeleznek akár csak egy nyomorult elgépelés vagy helyesírási hiba esetén is, vagy azért, mert szerintük túl hosszú vagy túl rövid és felszínes lett a poszt - és nyilván ezt figyelembe is vesszük. De még így is mennyi hiba benne marad - amiért természetesen nem őket kell marék vízzel hajigálni.

Nem tudjuk, ki a megmondhatója, hányszor szállt el szöveg, kép, hivatkozás (nem hiányozható forrásmegjelölés) a bejegyzések során, amikor nem működött az automatikus mentés. Mert igenis igaz: néha  tényleg rohadékszemét a gép, és lázad, és sztrájkol, felteszi a lábát az asztalra, rágyújt, vagy éppen angolosan távozik a munkaterületről, és ettől aztán fél óra nyomogatás után felőrlődnek az idegek - az idegeink... az idegeim...

Többször előfordult, hogy egy pangós időszakban egészen véletlenül (vagy annak látszódva) került elénk egy vastagon kibányászható téma. Tulajdonképpen ilyen az aranymosás, ami azonban olyan hatalmas és hosszan részletezhető, hogy csak felszínesen merészkedtünk bele, de ilyen volt annak a kanadai házaspárnak a története is, akik közvetlenül az esküvőjük után ültek kenuba az ország vizein csavarogni, és ilyen "véletlenül" ismertük meg a szintén kanadai, akár ikonikus figurának is nevezhető Bill Masont is.

(És egyáltalán: ha kenuzás, akkor egyértelműen Kanada felé kell tekinteni, ott ezzel kapcsolatban minden - nem majdnem minden: minden - megvan.)

Nem tudjuk, volt-e olyan, aki a blogon keresztül talált meg minket annyira, hogy aztán el is jött velünk túrázni. Olyan volt, aki jelezte, talán eljön az éjszakai kirándulásra (nem jött el), és olyan is, aki tanácsot kért, hol fényképeztük azokat a fagyöngyöket, ő ugyanis gyűjtene... - reméljük nem ipari mennyiségben. Volt olyan, aki a winnetous regényrészlet után kifejtette, ő is mennyire (nagyon) szereti az indiános regényeket, és volt, aki - megintcsak - az aranymosásról érdeklődött. Nem tudjuk, kik olvasnak minket, a statisztika csak számokat mutat.

 A blognak ritkán (pontosabban egyáltalán nem) van hosszútávú koncepciója.

De éppen emiatt a fél-spontaneitás miatt lehet ezt élvezettel eszkábálni; úgy épül, mint a madarak fészke: amit találunk, azt kegyetlenül fel- és bedolgozzuk.

És végül egy iszonyatos, förtelmes és obskúrus titok: Ispi talán őrzi még azt a PrintScreent, vagyis a képernyőről készített pillanatnyi képet, amikor olyat tettünk itt (borulásnyi időre) közzé, ami "nem való".

De ezt soha senki nem fogja meglátni.

Ennyi. Ennyi... Ennyi!!!

(Ispi, megvan még? Lécci, küdd má' át nekem!)

Sz'A'