A túlélésről

Vasárnap este túravezetőileg csoportosultunk a Szódában, és az első világháborús csatamezőkön hagyott fegyverektől az emlékezésen és naplóíráson keresztül - nem is olyan nagy ugrásokkal - eljutottunk a túlélésig.

Ki fog?

Ki fogja túlélni a dolgokat, ha akár emberi, akár természeti  okokból hosszútávon végletes környezetváltozás történik körülöttünk? Mi tart életben minket? Mi tartja meg a szudáni, szomáliai, kongói anarchikus-félanarchikus rendszer(telenség)ben élőket a mindennapokban, és miben kapaszkodunk mi, "fehérek", európaiak, "civilizáltak"? Kicsoda lesz életképes közülünk? Mivel vagyunk biztosítva? Biztosítva vagyunk-e? És ki van kiszolgáltatva társadalma szokásainak, kényelmének, vagy éppen a közüzemi szolgáltatásoknak, életvitelünk materiális és mentális beidegződéseinek?

Depressziós lehet-e egy most felcseperedő, "átlag" hutu harcos gyerek a ruandai határon, akinek az anyját megcsonkították, apjának fejét karóra tűzték, vagy egy, a munkahelyi menzáján a kajáját finnyogva félretoló, az eső elől kocsiba menekülő, GPS-szel tájékozódó, az ELMŰ  egyórás szolgáltatáskihagyásakor szuttyogó  városi juppi? Mi a létfenntartásunkhoz feltétlenül szükséges minimum most, és mi lenne egy világméretű kataklizma esetén? Mit tennénk - mit tennék én és mit tennének mások?

Látszólag a példák teátrálisan túlzóak, demagógok, és a téma talán lerágottnak is tűnhet, de a leglényegesebb kérdésekhez, és jobb esetben a legfontosabb válaszokhoz vezetnek el. Nem túlzás, hogy minden vízitúrán, akár vizen, akár a sátorban, akár a tűz körül, különböző környezeti körülmények között eszembe jutnak ezek - és kinek-kinek másként akár meg is válaszolódnak.

Legkevésbé persze blog- és fészbúkkomment szintjén, leginkább azonban személyesen, túrázás közben lehet jókat rágódni ezeken. Miközben gyűlik a köröm alatt a piszok, már csak megszáradt, előreszeletelt kenyér van a nejlonzacskóban, nincs térerő, szemerkél az eső, és - Uramfia! - bezárt a vegyes is!

*                        *                        *

A túlélésről... Ez a kép számomra az elmúlt évek egyik legfontosabb fotója; leromlott házfaltól, vértől és cafatokra robbantott embertől, valamint minden technikai manírtól mentes háborús jelentés. Kibatiban, a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik legkeletibb városában készítette Yasuyoshi Chiba japán fotós 2008. november 2-án. Éppen ebben az időben még összefoglaló jellegű (azóta megszüntetett) blogot is vezettem a hutu-tuszi helyzetről - akkor találtam ezt a képet. A témáról (és amúgy egész Afrikáról) az egyik legjobb magyar nyelvű oldalon a fotó készülte előtt egy nappal írt bejegyzés itt olvasható.

A neten persze alaposan utána lehet nézni annak is, mi köze van ennek a képnek a feltétel nélkül agyonhajbókolt ún. ejrópaisághoz, Belgiumhoz.

Sz'A'