Don Quijote, a vízitúrázó

A hosszúkás, napszítta arcú, szikár termetű, félbolond, elmés, nemes Don Quijote így beszél egy alkalommal kisebb társaság előtt a vízitúrázás lelkületéről - nem egészen arról, de most így állítjuk be:

"Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek istene, s nem kívánom, hogy okosnak tartsanak, ha nem vagyok okos; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja föleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azok a századok élveztek, amikor a kóbor lovagok vállalták magokra s hordozták a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, a hajadonokat oltalmazzák, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket megbüntessék, s az alázatosokat megjutalmazzák.

A mai korban a legtöbb lovagon inkább a selyem meg a bársony suhog, s drága szövetekbe öltöznek, ahelyett, hogy páncéllal öveznék magukat. Ma már a lovagok nem hálnak szabadban, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig fegyverben; ma már nincsen, aki lábát ki sem véve a kengyelből, lándzsájára támaszkodva, legfőbb gondjának ismerje - amint mondani szokás -, hogy meglopja az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma már nincs egyetlenegy sem aki egyik erdőből ki-, a másik vadonba berontana, onnan megint a viharzó és háborgó tenger kopár és elhagyott partjára sietne, ahol kis csónakot talál, evező, vitorla, árboc és minden kötélzet nélkül, rendületlen bátorsággal mégis beugrik, s odaveti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak, pedig hol égig hajítják, hol feneketlen mélyre süllyesztik alá; ő azonban a legyőzhetetlen viharnak feszítve mellét, alig eszmél föl, s már háromezer mérföldnyire van onnét, ahol hajóra szállt, s a távoli ismeretlen földön partra szökve, olyan dolgok történnek vele, hogy méltók a följegyzésre, de nem pergamenre, hanem ércbe kívánkoznak.

De manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a buzgalmon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton a fegyverforgatás terén, mindez csupán az aranykorban és a kóbor lovagokban élt és ragyogott."

(M. de Cervantes. Don Quijote. II. rész, 1. fejezet. A képeken DQ. és fegyverhordozója, Sancho Panza)






Eddig a részlet.

Sz'A'