Wytezleö - 2. rész

...Történt ugyanis, hogy egy napon csatakos lovas hozott levelet portánkra, amely esemény oly ritka volt, mint - ahogy arrafelé mondták - medvehagymán a szőr. Jóanyám legott helyet lelt magának egy vénséges, megdőlt kőrisfa törzsén, s egy szuszra végigolvasta az amúgy hosszú, négyrét hajtogatott, ülőhelyénél is öregebb kezektől származó írást. S amint az levél elköszönő szavaihoz ért, újfent belefogott az olvasásba - mely cselekedetéből nem átallottam arra következtetni, hogy komoly dolgokról szólhatnak azok a sorok.

   A papírost hagymázban (másként ideglázban vagyis tífuszban) elszenderült atyám - mint említettem volt - a járvány elől Magyarföldre menekült szülei küldték nekünk, melyben kérlelve kérik, térjünk meg hozzájuk, lévén esztendőik száma elhaladta a hatvanat is, s az ott felhalmozott javaikat nem tudják kire hagyni. Írták még nemkülönben azt is, hogy bizony fenségesen élhet ott az ember fia, származzék az bármily nemzetségből s rangból, s hogy szavaiknak nyomatékot és bizonyító erőt adjanak, elárulták, hogyan is neveztetik ez a bőséggel megáldott hely - hol jól lakni s jóllakni egyaránt mindenki számára általános dolog. Kedves barátaim, bizony nem hívták, s máig sem hívják másként a földnek e pompás zugát mint úgy, hogy... Szalonna, mely étel magában vagy jól elkészítve úrnak és parasztnak egyformán kellemetes eledel! A falu szomszéd települése pedig az álmatag, andalító pihenésre, szendergésre hívó Szendrő, így az arra vetődött vándor, miután bendőjét alaposan teletömte, kellemesen bóbiskolhat, szendereghet, ameddig kedve tartja.

   Egy esztendőn át tépelődött  anyám az elutazáson, míg szállásadó derék papunktól áldást véve egyszer végre felkerekedtünk, s három heti poroszkálás után már a cél előtt is voltunk nem sokkal. Csakhogy igen nagy vizek hullottak alá akkor arra a vidékre a mennyégből, úgyannyira, hogy a faluba a megáradt Bódva pataktól s a Rakaca tótól bejutni lehetetlenségnek tűnt, amely okból kifolyólag a szinte Nílussá duzzadt patak partján sátort ütöttünk, s vártuk az apadást. Egy alkalommal, mikor éppen egy, az áradásból kifogott, kövér, potrohos dévért tisztogattam késemmel - éppen ezzel, mellyel most e szegény kakast fosztom meg gúnyájától -, távoli lódobogás, s még melléje valami más zajkíséret ütötte meg a fülemet. Amint a hangok közeledtek felénk, úgy kezdett lankadni figyelmem a döglött hal irányába, egészen addig, amíg az izgatottságtól és a kíváncsiságtól - talán megértetek engem - már lehetetlenség volt a pikkelyekkel törődnöm, s már csakis a cserjés sűrűjét vizslattam szememmel. 

 

   Késemet védekezőleg magam elé kezdtem emelni, mikor egy szempillantás alatt három páncélos lovas léptetett elő! Uramfia, Krisztusom, ne hagyj el!- kiáltottam, de így tettetek volna Ti is, nemes hölgyek s derék uraim, ha olyat láttok, amilyet én abban a boldog pillanatban! A jellegzetesen díszített vérteket rögvest felismertem, s azokkal együtt gazdáikat, viselőiket is, kik - talán már magatok is kitaláltátok - nem mások voltak, mint édes jóanyám három elveszettnek vélt fitestvére!

 

   A meglepetést követő nagy örömömben hirtelen el is hajítottam a már teljesen mezítelen dévérkeszeget,  akaratlanul visszaadva ezzel tetemét a víznek, s anyámat nagy rikoltozások árán megtalálva szinte odavonszoltam testvérei elé, hol is azonmód mindannyiukból a boldogság könnyei kezdtek áradozni! Így volt ez mind, ahogy mondom nektek - de e história azzal ér véget, hogy hamar kiderült: a három lovas is kapott abból a végrendelkező írásból, miként anyám, így tehát céljuk őnekik is ugyanaz volt, mint minekünk. A három világlátott, derék, vitéz lovag a bőséges lakmározás után hamar dolgukra lelt: fatörzsekből hosszúkás ladikokat kezdtek faragni, melyet ők maguk kenunak neveztek. E kis hajókba berakodva minden felszerelésünket és portékánkat a hullámokkal és az árral dacolva, a vitézek és a Magasságos Isten segedelmével hosszú kalandok után el  is értük végcélunkat!

Sz'A'

fotók: net (nememlékszem), MTI, saját