Wytezleö - 1. rész

- Ismerjétek hát meg, nemes hölgyek és lovag urak, azt a pompás kis históriát, amelynek közvetítésére - ismerve történetem szereplőinek becses mivoltát - nyelvem és hangom méltó talán nem is lenne, igyekeznék bármennyire is jól forgatni agyvelőm kopottas kerekeit, hacsak nem lennének ők, e szereplők hozzám oly közel állók, mint amennyire azok, hiszen egyszerű, vér szerinti leszármazottjuk vagyok! Higgyétek el nekem, barátaim, úgy hallotok most tőlem mindent, ahogy ti magatok is elmesélnétek más hallgatóságnak, ha veletek történt volna meg!

 Mindaddig, amíg a fickó e rövid bevezetővel a társaság kíváncsiságát kellően feltüzelte, megtisztította kését, s újabb üres szakajtót készített elő a tollazatnak, majd kezébe fogta a harmadik kakast is a fosztáshoz, azzal  - a körüllévők tekintetétől kísérve - helyet foglalt származásához nem egészen illő ülőhelyére, egy szájával lefelé fordított dézsára. (Természetesen a félnótás tűzoltóparancsnok petyhüdten záródó szemhéja mögött már egészen más publikum, félhomályos alakok délibábos gyülekezete kezdett feltűnni...) A többiek azonban szemrebbenés nélkül, a helyiség lomha levegőjében pimaszul cikázó házi legyekre fittyet hányva várták a a regényt.

- Jóanyám anyja tehát, aki eszmélgetéseim első idejében, csenevész fiúcska koromban még - hála legyen Istennek - nemcsak a föld egészséges, jóllakató és épülésül szolgáló dolgaival látott el, de - korán a mennybe távozott, kacifántos életű férjével, nagyapámmal együtt zavaros világokat is megtapasztalva - a rossz megismerésének és alázatos elviselésének tudományával is. Hogy ezen diszciplína nem is oly egyszerű, mint tűnik azon kezdő tanonc számára, aki csak kevés odaadással, gyorsan tömné magába a tudást, ám végül a semminél is kevesebb marad a fejében, azt ti, nemes barátaim, talán nálam is jobban tudjátok. Hadd vessek rá azért mégis egy kis fényt e tudomány legfontosabb állítására, amely valahogy így szól: Nem minden jó látogat meg fényes palotában, illetve nem minden rossz fertőz meg végveszélyes teherrel. Vagyis rövidebben: sárga rigónak is fekete a füttye, illetve ezzel szemben pedig a szükség a legnagyobb tanítómester, és az igaz türelem rózsát terem.

   A társaság most már alig tudta tűrtőztetni magát, hogy ne buzdítsa a fickót, hogy ugyan kunkorodjék már rá a történet velejére. Ha a tűzoltóparancsnok hirtelen fel nem horkan egyet, úgy meglehet megjelent volna az első rebellis hang - így azonban a mesélő észbe kapva felhagyott a paraszti filozofálgatással, és így folytatta:

- No..., de tehát, igen... Nagyanyám szülei udvari baromfibeszállítók voltak, s a família mindaddig boldogult és földi javakban gyarapodott is Isten és e gazdálkodás segedelmével, amíg valamely (és egyetlen) rosszakarójuk egyszer hazug váddal a főkonyhán be nem feketítette őket, s így szinte -és teljességgel - földönfutókká nem váltak. Odalettek a szárnyasok, de oda a ház is az egyéb jószágokkal, ám mindenekelőtt odalett a jó hírnév és az elveszíthetetlennek tűnő "családi ezüst", a becsület a városkában. Néhány napos caplatás után egy jólelkű atya fogadta be kettejüket, akinek háza körül segédkezni kezdtek csip-csup dolgokban, s ha már ott élték mindennapjaikat, tanulták is a pap tudományait, amelyekre Vallóniában - merthogy, ha még nem említettem volna, nagyszüléim tehát innen eredtek - ekkor már igen nagy szabadság volt.

   Itt látta meg a napvilágot az én jóanyám két fitestvérével egyetemben, és innen tűnt el rejtélyes körülmények között az ő apjuk is. A család újra nevet vívott ki magának, a cseperedő gyermekek a paraszti dolgok elhordozása mellett - igen szokatlan és feltűnő módon - lelkileg és szellemileg is gazdagodtak, s a falu tiszta lelkű népe ezt nem irigységgel, hanem rájuk néző büszkeséggel és tisztelettel fizette meg. Hogy mi minden történt anyám két bátyjával és öccsével, kik mindhárman fegyverrel s páncélban szolgálták egész életükben hazájukat és az uralkodót, tehát róluk bizony érdemes lenne tudnotok, és elmétekben őket megőriznetek, mert ritkán engedett e csélcsap természet kivirágozni ily fura szerzeteket, amilyenek ők voltak, mégis türelmetekre s az én fáradtságomra tekintettel az ő történetükkel majd máskor állok elő, ha kedvetek úgy tartja.

   Anyám férjeurának, vagyis apámnak családi eredetéről nem sokat tudni, mindazonáltal az ő famíliájának éppen anyám sajátos félparaszti félműveltsége tetszett meg, olyannyira, hogy idővel ebből esküvő, s az ezzel járó házasság nem lett belőle. Ősi, kalandozó gall vérű jóanyámat damaszkuszi acéllá edzette meg - édes szülein keresztül is - az élet, s dolgos keze mellet a hite után az esze is igencsak a helyén volt, így csak három éjszakán át adta át magát az emésztő bánatnak, mikor apámat a tífusz elvitte, az ő szülei pediglen, vagyis anyósom, apósom a vész elől keletebbre menekültek, hátra hagyva egyszülött fiuk egyetlen feleségét, vagyis anyámat. Így vetődtek ők Magyarországra, mi pedig, magunkat a halálnak és az élet rosszabbik, járványos felének meg nem adva ott maradtunk a jólelkű pap birtoka körül. A járvány elmúlt, s vele együtt fejünk fölött is jó néhány dolgos esztendő, amíg egyszer csak igen nagyot nem fordult velünk a planéta, s ezzel már történetünk végkifejletének közelébe is értünk...

FOLYTATÁS HAMAROSAN!!!