(folytatás)
vissza az első részhez
.
De lássuk kicsit fésültebben, kronologikusan a négy nap kisebb-nagyobb történéseit! Az úgy volt..., hogy május 28-án, csütörtökön először a Budafoki és Csíky utca sarkán található kölcsönzőnél, majd nem sokkal később, úgy hat-fél hét tájban a Lágymányosi öbölnél nikkel színű Ford Tranzitunk hátára felpakoltuk a hat tengeri kajakot. Akkor még nem sejtettem, hogy a rendőrség fizetett ügynöke faleveleket és homokszemcséket helyezett el beléjük.
De bátrak voltunk: összeszorítottuk a fogainkat (mindenki a sajátját), és egész éjszakán át tartó utazás után péntek reggelre egy jesoloi kemping bejáratához érkeztünk. Megfigyeltem, hogy teljes kiőrlésű barnakenyeret és belga Gouda sajtot, majd kisvártatva kapucsínót fogyasztott az a későbbiekben non-stop fenyőtűlevél-takarító osztrák nyugdíjas házaspár, aki minket, kelet-európaiakat figyelt meg. Úgy csináltak, mintha... De az a gyanús, ami nem gyanús! Mi tehát rezzenéstelen arccal vertük le sátorfáinkat, aggattuk fel függőágyunkat és egyáltan: elkezdtük a dolce vita materiális szükségleteit magunk köré varázsolni.
Itt már nyíltan vállalta kíváncsiságát az osztrák...
Mivel sátorhelyünk száz méterre sem volt az Adriai-tengertől, néhányan felkerekedtünk, hogy illa-berek, nádak-erek odaszaladjunk, s önfeledt gyermekek módjára kacagva ugráljunk az izmos szelek keltette, játszi hullámok hasán, ill. kipróbáljuk az evezést. Sütött a nap, meg minden. Aztán azt mondta valamelyikünk, hogy most má' ne tököljünk, hajózzunk be a citybe, nézelődjünk, oszt' először rúgjunk be, aztán kezdjünk el keményen inni. Részben így is lett, erről lásd a képeket, megjegyzéseket a beszámoló első részében!
Szombaton, egy nappal a Vogalonga előtt kajakkal terveztük bejárni Velencét, de a délelőttig tartó alvással, piperészkedéssel és satöbbivel addig húztuk-halasztottuk az indulást, amíg hogy' hogy nem, rászakadt Olaszországra a szieszta. (Őket biztosan nem lepte meg, mi viszont elfelejtettük.) Mivel ebben az olaszok nem ismernek tréfát, mi sem nevettünk, s a portaszolgálat sem volt hajlandó azt a sorompót felnyitni - így még jó kövér másfél óráig vesztegeltünk a fövenyfuttatta fenyőligetkemping hűvösében.
Punta Sabbionitól eveztünk be Velencébe most már mindannyian "saját" egyes ill. kettes kajakjainkkal, magunkhoz véve az éjszakára és másnapra szükséges holmijainkat. Mivel vasárnap csak a Vogalonga távja volt kb. 30 kilométer (GPS-szel mértük: szerintünk kevesebb...), és a rajtot reggel kilencre tűzték ki, szándékaink szerint eleve egy városi, rajthelyhez közeli, csövezésre alkalmas helyszínt céloztunk meg. A fenének se kellett volna a reggel fél hatos, csipás ébredés a kempingben! Délutánra nagyjából kinéztük vackunkat a város keleti végén, Szent Ilona szigetén (Isola di S. Elena), aztán - félig-meddig már a másnapi díszruhánkban - kajakjainkkal megtámadtuk a várost!
Vogalonga nagyobb térképen való megjelenítése
Vogalonga nagyobb térképen való megjelenítése
Valahol, valamikor olvastam egy elmélkedő publicisztikát arról, hogy melyik a "helyesebb" hozzáállás ill. eljárás: ha a mindenkori lakosság az elődjeitől megörökölt kulturális környezetet ápolja, karbantartja, vagyis permanens renoválás alá veszi, vagy ha romjaiban őrzi meg az elmúlt korokra emlékeztető kincseit (esetleg le is bontja azt, helyet adva az újnak). Lehetne erre kórusban rávágni, hogy igen, az arany középút, az "óvva használni" elve a megoldás. Az azonban, ahogyan Velencében megőrizték a múlt szellemi és anyagi emlékeit, mindenképpen példaértékű, és nem csak a magával ragadó látvány miatt. A város süllyedése néhány évvel ezelőtt megállt (vagy nem?), a továbbiakban romlást már "csak" a már eleget kritizált külhoni embertömeg, ill. a sűrű hajóforgalom, annak hullámverése okoz. De milyen nagyszerű, hogy dugóktól, autók keltette zajtól és kipufogógáztól teljesen mentes! Az épített és gondozott környezet, a tiszta levegőjű vízi közlekedés egészen másfajta életminőségre, életformára nyújt lehetőséget. Márpedig Velencének - talán nem meglepő - állandó kolóniája van.
Elragadtatott tekergéseink közepette megtapasztaltuk, hogy a gondolierék, vagyis a gondolások vagy nincsenek tisztában, vagy tesznek az érvényben lévő balos közlekedésre (ahogyan az egyirányú utcák behajtási tilalmára is), így egy idő után persze mi sem kötöttük ebeinket a karóhoz... És hipp-hopp, teljesen véletlenül kiértünk a város fő ütőeréhez, a Canale Grandéhoz a Rialtónál, ahol spontán belebotlottunk a másnapi fesztivál megnyitóünnepségébe. Nem tudtunk előzetesen semmiről, de egy idő után feltűnt az eddiginél is nagyobb, fényképezőbb, filmezőbb tömeg, majd egyszer csak a hídról lehullajtott rózsasziromfüggönyön keresztül rózsaszín (pink) ruhás evezős gályák haladtak át. Nem tudjuk, mennyire volt illetlenség, de egyszeri lehetőséget látva az alkalomban mi is azonnal nekilódultunk...
A kötelező éttermesdi utáni kajakos csavargás végén holtfáradtan érkeztünk meg a már említett szigetre: hajókból ki, hajókat fel, vizes, dohos cuccok le, közeli játszótérre be, elrendezkedés, mosdás, cébéás töltöttkáposzta-konzerv beporszívózása, majd a fákról alattomban álarcos álommanók ereszkedtek közénk, hogy álomport hintsenek szemeinkre.
Magáról a főattrakcióról, a pünkösdvasárnapi 35. Vogalonga Fesztiválról - azon kívül, hogy viszonylag rossz idő volt, körös-körül borult ég, semmi jóval nem kecsegtetve, ami jól előhozta az ilyenkor szokásos villámcsapás-parát, plusz félútig durva-dacos szembeszél - tehát a fesztiválról szöveg helyett álljon itt három videó. Az első az útvonalról, a második a rajt előtti pillanatról, a harmadik, saját készítésű kisfilm pedig a "hosszú evezésről", vagyis a voga longáról...
Végezetül és első sorban: a szervezésért, az előkészületekért, a helyszíni instrukciókért valamint a túravezetésért hálával egy oszlopos Kalandor-túrázónak, Szentes Kingának tartozunk!
Sz'A'
Bejegyzések
