A túlélésről

Vasárnap este túravezetőileg csoportosultunk a Szódában, és az első világháborús csatamezőkön hagyott fegyverektől az emlékezésen és naplóíráson keresztül - nem is olyan nagy ugrásokkal - eljutottunk a túlélésig.

Ki fog?

Ki fogja túlélni a dolgokat, ha akár emberi, akár természeti  okokból hosszútávon végletes környezetváltozás történik körülöttünk? Mi tart életben minket? Mi tartja meg a szudáni, szomáliai, kongói anarchikus-félanarchikus rendszer(telenség)ben élőket a mindennapokban, és miben kapaszkodunk mi, "fehérek", európaiak, "civilizáltak"? Kicsoda lesz életképes közülünk? Mivel vagyunk biztosítva? Biztosítva vagyunk-e? És ki van kiszolgáltatva társadalma szokásainak, kényelmének, vagy éppen a közüzemi szolgáltatásoknak, életvitelünk materiális és mentális beidegződéseinek?

Depressziós lehet-e egy most felcseperedő, "átlag" hutu harcos gyerek a ruandai határon, akinek az anyját megcsonkították, apjának fejét karóra tűzték, vagy egy, a munkahelyi menzáján a kajáját finnyogva félretoló, az eső elől kocsiba menekülő, GPS-szel tájékozódó, az ELMŰ  egyórás szolgáltatáskihagyásakor szuttyogó  városi juppi? Mi a létfenntartásunkhoz feltétlenül szükséges minimum most, és mi lenne egy világméretű kataklizma esetén? Mit tennénk - mit tennék én és mit tennének mások?

Látszólag a példák teátrálisan túlzóak, demagógok, és a téma talán lerágottnak is tűnhet, de a leglényegesebb kérdésekhez, és jobb esetben a legfontosabb válaszokhoz vezetnek el. Nem túlzás, hogy minden vízitúrán, akár vizen, akár a sátorban, akár a tűz körül, különböző környezeti körülmények között eszembe jutnak ezek - és kinek-kinek másként akár meg is válaszolódnak.

Legkevésbé persze blog- és fészbúkkomment szintjén, leginkább azonban személyesen, túrázás közben lehet jókat rágódni ezeken. Miközben gyűlik a köröm alatt a piszok, már csak megszáradt, előreszeletelt kenyér van a nejlonzacskóban, nincs térerő, szemerkél az eső, és - Uramfia! - bezárt a vegyes is!

*                        *                        *

A túlélésről... Ez a kép számomra az elmúlt évek egyik legfontosabb fotója; leromlott házfaltól, vértől és cafatokra robbantott embertől, valamint minden technikai manírtól mentes háborús jelentés. Kibatiban, a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik legkeletibb városában készítette Yasuyoshi Chiba japán fotós 2008. november 2-án. Éppen ebben az időben még összefoglaló jellegű (azóta megszüntetett) blogot is vezettem a hutu-tuszi helyzetről - akkor találtam ezt a képet. A témáról (és amúgy egész Afrikáról) az egyik legjobb magyar nyelvű oldalon a fotó készülte előtt egy nappal írt bejegyzés itt olvasható.

A neten persze alaposan utána lehet nézni annak is, mi köze van ennek a képnek a feltétel nélkül agyonhajbókolt ún. ejrópaisághoz, Belgiumhoz.

Sz'A'

Felhő és víz. Maradni vagy meglépni?

A minap egy reggel nem ellenállhatatlan, nem is visszautasíthatatlan, ám az akaratomnál makacsabb elhívást éreztem. Pusztán csak nem szólt több amellet, hogy megtagadjam a parancsot, mint amellett, hogy beálljak mögé. Így aztán amikor ennek engedve - Urambocsá' - elkezdtem játszani az ősrégi Call of Duty nevű, II. világháborús játékkal, és az Eder folyót tóvá (Edersee) felduzzasztó, hatalmas betongát belsejében az Örök Vadászmezőkre (ill. a Mennyországba vagy a Pokolba) küldtem több tucat szerencsétlen német sorkatonát, majd a gát alatt kiértem a szabadba: a víz folyásirányába fordulva megálltam. A környező csúcsok fölötti bolyhos és tétova felhőket alulról púderezte be a lemenő nap, s arra gondoltam, hogy bizony, bizony, mondom nektek: nem lenne meglepő, ha a háborúban ilyenkor elbőgné magát valaki. Nem a gemütliche fölhőkre vetett fények esztétikáját látva, hanem azért, mert ezen fények és távlatok szerint azon a helyen túl, ahol most éppen állok, azon túl, azon kívül van másutt is.

Haza akarok menni! El akarok inne tűnni!

Mi is ez itt? Mit is keresek én itt? Mi közöm van nekem ehhez?! Ott a zöld fű, amire hanyatt feküdhetnék, majd rajta keresztül folyóba csoszoghatnék. Felszakadt, mocskos zubbonyom lassan a bőrömig átitatódna a hullámokkal s a halak által felkavart iszapbuborékokkal - vérfürdő helyett hűvös, tiszta víz -,  és visszafogott, hangtalan tempózással  lecsorognék kilométereken át egy elhagyatott, bozót-rejtekes partszakaszig az éj takarója alatt. Meglépnék, lelépnék. Túlélni mindent. De nagyon mindent.

(És arra is gondolhatnék, hogy... egyszerűbb, gyorsabb, kényelmesebb lenne mindez például egy kenuval. És akkor még a blogra is meg lehetne írni...)

A véres ütközetek jelentős része a természetben zajlik. (Vagy ez már a múlt?) A tömegből látszólag ki nem emelkedő közkatonára az összecsapások közepette vagy egy váratlan (de nagyon is várt) tűzszünet idején rátörhet az a pillanat, ami Andrej herceget is meglepte a Háború és békében:

Kinyitotta szemét: azt remélte, meglátja, hogyan végződött a franciák meg a tüzérek tusája: szerette volna tudni, leszúrták-e a rőthajú tüzért, elfoglalták-e az ágyúkat, vagy sikerült-e megmenteni őket. De nem látott semmit. Nincs már felette semmi, csak az ég, a magas ég: nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csendesen. „Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen, egészen másképp, mint ahogy én futottam - gondolta Andrej herceg -, egészen másképp, mint ahogy mi futottunk, kiabáltunk a rekedésig; egészen másképp, mint ahogy dühös és ijedt arccal az a francia meg az a tüzér rángatta egymás kezéből a tisztítóvesszőt - egészen másképp úsznak a felhők ezen a végtelen, magas égen. Hogy’ nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismertem! Igen! Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála Istennek!...

          (L. Ny. Tolsztoj: Háború és béke. I. könyv, 16. fej.)

A múlt heti hőség idején állítólag azt mondta valaki a téjvébe', hogy nagyon meleg van, kint nagyon sok a szúnyog, úgyhogy maradjon mindenki otthon.

Így megy ez.

Sz'A'